Interjú Dr. Pecze Tündével, a Fővárosi Törvényszék bírájával
Baló Sára: Büntetőbíróként a mindennapokban nem éppen az élet napos oldalával foglalkozol. Mi vonzott mégis erre a területre?
Dr. Pecze Tünde: Mondhatnám, hogy kicsit kényszerpálya volt. Fogalmazó koromban a Pesti Központi Kerületi Bíróságon kezdtem, hat hónap után a Legfelsőbb Bíróságra kerültem. Végig büntető ügyszakban voltam, és nem is akartam váltani, mert a kiváló környezet ottragasztott engem. Ennek okán nem is voltam polgári gyakorlaton sem, egészen egyetem utántól ott dolgoztam. Annyi szeretettel meg törődéssel foglalkoztak velünk a Legfelsőbb Bíróságon, hogy amikor elmentem először szakvizsgára, van egy nagyon szép fehér korlátja a Kúriának, és végig húztam rajta a kezem, és azon gondolkodtam, hogy fog ez nélkülem működni? És ezt halálosan komolyan gondoltam. Annyira komolyan vettek minket, olyan jó volt ott dolgozni, hogy ott maradtam és csak ahhoz értettem. Szakvizsgáztam persze mindenből, és jó jegyeket is kaptam, de nem volt igazán gyakorlatom, így aztán a büntetőben ragadtam, és nem is bántam meg a döntést.
És hogyan kezdtél kábítószerrel kapcsolatos ügyekkel foglalkozni?
A kábítószer az úgy jött, hogy amikor tanácselnöknek kineveztek olyan tanácsot kaptam, amelynek a tagjai korábban alapvetően kábítószeres ügyeket tárgyaltak. És nekem át kellett vennem ezt a referádát, ügycsoportot, ezt kellett nekem is megtanulni.
Nagyon érdekes, hogy látszólag véletlenszerűen alakult minden…És amikor fiatalkorúak ügyeit tárgyalod, érzel valamilyen fokozott felelősséget ezzel kapcsolatban?
Persze, abszolút. Nagyon más hangnemben is beszél az ember olyanokkal, akik olyan korúak, mint a gyerekei…Nyilvánvalóan ez egy más helyzet, teljesen más a büntetéskiszabás, teljesen más szankciókat lehet alkalmazni még egy rablás elkövetőivel szemben is, ha fiatalkorú. És elméletileg dolgunk a nevelés is, nem csak a retorzió alkalmazása.
A hazai jogalkotás fiatalkorúak szempontjából nemzetközi összehasonlításban mennyire modern? És ezt a nevelő jelleget mennyire képviseli?
Én azt gondolom, hogy bár a fiatalkorúakkal szemben kiszabott büntetések alapvetően sok esetben különböznek a felnőttkorúakétól, de még mindig úgy látom, hogy főleg azoknak a súlyos bűncselekményeknek, amelyeknek elkövetése fiatalkorúakra jellemző – gondolok itt olyanokra, hogy csoportos rablások – kis dolgok elvitele, egy telefoné például, de jellemző, hogy csoportban eljárva, egy felnőttkorúnál alapvetően végrehajtandó szabadságvesztés. Náluk pedig van más intézkedés végrehajtására is lehetőség. Mégis úgy érzem, hogy talán nem elég differenciált. És nagyon sok szabadságvesztés a fiatalkorúak körében is…
És ez nem célszerű?
Alapvetően nem, persze. Nehéz kikeveredni. Nyilván olyanok követik el ezeket a cselekményeket sok esetben, akik eleve szinte lehetetlen helyzetből indulnak, Akár a családi hátterük, társadalmi réteghez soroltságuk okán egyszerűen azon csodálkozik az ember, hogy még csak most követi el az első cselekményt.
Akkor azt gondolod, hogy valamiféle társadalmi reintegráció lenne inkább a cél, mint a büntetés?
És mindenképp a megelőzés, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetben. Ha egy szociális védőháló erősebb lenne, mint amilyen most…Ha visszacsatolunk például a kábítószeres cselekményekhez, ott is. Nyilván van egy nagyon jómódú réteg, kábítószert fogyaszt, mást, mint a nyolcadik kerületben a fogyasztó… Addig kellene eljutnunk, hogy ne kövessenek el bűncselekményt. És nyilván, hogy nevelőotthonokból ne úgy kerüljenek fiatal felnőttként az utcára, hogy semmilyen kapaszkodási lehetőségük nincsen.
Kihívást jelent a jogalkalmazásban ezeket a körülményeket valamennyire háttérbe szorítani? Cél, hogy hasson a jogalkalmazó a feladatán kívüli tényezőkre?
Fontos, amit kérdezel, mert meg kell tanulni jogalkalmazónak lenni. Sok esetben az igazságérzetet háttérbe kell szorítani. Az egyéniesítésre a hatályos jogrendszerben is van lehetőség. Ezer lehetőségünk van, hogy olyan büntetést szabjunk ki, ami többfajta elvárásnak megfelel. Tehát azt gondolom, hogy a jogalkalmazónak mindig a jogszabályok szabta kereteken belül maradva, de személyesen arányosítva kell meghatározni a büntetést, törvényi kereteken belül. Az, hogy mit gondolok egyébként emberként, hogy sajnálom, hogy kényszerpályán volt, nem is volt más lehetősége, ezt mind tudom. Mikor enyhítő körülményeket kell felsorolnom a részére, akkor igyekszem mindezt a joggyakorlat által elfogadott formába önteni. Egyébként az embernek kicsit el kell távolítania ezeket magától.
Megelőzési törekvésekben jogász szakembereknek is lehet szerepük. Volt már lehetőséged részt venni ilyesmiben?
Én nem kaptam erre megszólítást sohasem. Érzékenyítő képzéseken vettem már részt. És jogszabályi véleményezésre szoktak bennünket megkeresni. Nem vettem még részt olyan gondolkodásban, ami arról szólt volna, hogyan lehetne megelőzni, hogy ezek a gyerekek elkövessenek ilyen cselekményeket.
Ez a téma most laikusként kifejezetten aktuális lehet, hiszen a járványhelyzet sok generáció óta nem látott helyzetekbe hoz embereket és családokat. Az eddigi tapasztalataid alapján ez hatással lehet a fiatalkorúak bűnelkövetésére is?
A józan ész szabályai alapján igen. Sokan, ha nehezebb egzisztenciális helyzetbe kerülnek, ezekhez a fillérekért megvehető, új pszichoaktív anyagokhoz nyúlva keresnek boldogságot, kiutat.
A jelen kihívásai után beszéljünk a Bibóról. Miért jelentkeztél eredetileg?
Nagyon prózai oka volt: nem tudtam megszokni a budaörsi úti kollégiumot. Hallottam a Bibóról, hogy ide érdemes tartozni, ez egy kisebb társaság, színvonalasabb csapat, és gondoltam megpróbálom. Első éves voltam, mikor felvételiztem, és sikerült. Színvonalasabb, kisebb társasághoz való tartozásra vágytam, és meglepett, hogy bekerültem.
És azután?
Nem sokkal azelőtt költöztem be, hogy megalakult a Fidesz. Csodálkozva néztem, mi történik körülöttem, mert egy teljesen politikamentes közegből érkeztem. Meglepett ez az aktivitás, abban az időben ez a hangulat sodró volt. A rendezvényeken való részvétel, minden ilyen politikai színezetet kapott. Ezzel töltöttem az időt a kollégiumban, emiatt örök hiányérzet maradt bennem, hogy nem használtam ki ezt az időt jobban. Mikor vége lett az egyetemnek, már szinte vártam, hogy elkezdjek dolgozni, az egyetemet túl szabadnak éreztem. Aztán bekerültem a bíróságra, summa cum laude végeztem, és kérték, hogy írjak egy jogerős ítéletet, és azt sem tudtam, hogy néz ez ki. A nagy tanulás csak utána következett.
Tehát így teltek az egyetemista éveim, ebben az eufóriában élve, próbált az ember sok helyen ott lenni, de legkevésbé tanulással foglalkozott. Aztán jött egy másik generáció a kollégiumba, akik elkezdtek sokkal inkább tanulni, professzionálisan készülni a jövőre.
Volt akkor szakmai szempontból egy hiányérzeted, amit a Bibó segített enyhíteni?
Akkor volt egy nagy váltás, amikor az a bizonyos klasszikus alapító generáció kirepült a kollégiumból. Addig a politika uralta, olyan időszak volt. Bátrak voltak, nagyon imponáló volt az egész személyiségük, ez meghatározta az egész kollégiumot. Utána, amikor ők már kikerültek a kollégiumból, volt egy útkeresés, hogy mi legyen most? Elindult egy törekvés, hogy a szakmai felkészülés irányába kell vinni a kollégiumból. Sokat profitálhattam volna ezen felül is a kollégium lehetőségeiből, ilyen szempontból nem vagyok példamutató.
De biztosan van valamilyen hasznos készséged, ami a Bibóban fejlődött ki, vagy erősödött meg…
Egy gondolkodásmódot sajátítottam el. Talán az akkor alakult Fidesznek volt a jelmondata, II. János Pálhoz köthető: „Ne féljetek!” Amióta dolgozom, kerültem olyan helyzetekbe, a mindennapi tevékenységemen túl, mint bíró, mint egy közösség tagja, szerepvállalásra kényszerültem. Ez főleg az elmúlt években volt jellemző. Azt gondoltam, nem lehet az ember annyira kényelmes, hogy csupán az ügyeit írásba foglalja, hazamegy, és elfelejti, hová tartozik. Mindig úgy éreztem, van bennem elég bátorság ahhoz, hogy fel merek vállalni szerepeket, amiket jónak gondolok, amikben hiszek. Az emberek többsége azt látom, meglepő módon nem ilyen. A passzívabbak, közönyösebbek talán többségben vannak. Ez a szemlélet, ez a karakán beleállás legalább részben biztosan a Bibóból származtatik. Amit akkor ott megéltem, biztosan hatással volt a későbbi életemre is.
Bíztatnál másokat is, hogy jelentkezzenek a Bibóba?
Mindenképpen! Szerintem egy diáknak tartalmasabb lesz az élete, ha csatlakozik Bibóhoz. Egy kisebb közösség, ahol okos emberek vannak, mindig értékes, többet tudtok egymásról, barátok lesztek. És szerintem ti egy értékes csapat vagytok, meg persze nyilván van egy fajta szakmai elvárás is veletek szemben.
Ezalkalommal utolsó kérdésként: neked mi a Bibó három szóban?
A Bibó nekem a fiatalság, egy öntudatra ébredés, és egy olyan közösség, amit mindenki számára ajánlanék, hogy tartozzon oda, ha van rá lehetősége.