Interjú dr. Fazekas Jánossal a Bibó István Szakkollégium frissen megválasztott igazgatójával.
Kiss Alexandra: 2000-ben, elsőéves joghallgatóként lettél bibós, vagyis 20 éve vállalsz aktív szerepet a kollégium életében. Szerinted mi az, ami állandó maradt, és mi az, amiben a legtöbbet változott a szakkollégium?
Fazekas János: Állandó a folyamatos változás. Folyamatos válsághangulat, hogy mélyreható reformokat kellene végrehajtani a tanulmányi rendszerben, a közösségi munkában, a társadalmi felelősségvállalásban, az egymáshoz, az egyetemhez való viszonyunkban, a politikához, a társadalomhoz való viszonyban.
Dönteni kell, mi a fontosabb, a szakmai munka vagy inkább a társadalmi küldetése a Bibónak, hogy mi a viszonyunk a bibói örökséghez.
Ezek olyan témák, amik újra és újra felvetődnek. Megdöbbentő olvasni a nyolcvanas évekbeli őskiadványokban időnként szó szerint azok a fordulatokat, amik kolis koromban is előkerültek a közgyűléseken, a választmányi üléseken, a mindenféle formális és informális közösségi eseményeken, azzal kapcsolatban, hogy fogalmazzuk újra magunkat.
Ez az újrafogalmazás iránti igény az, ami szerintem állandó, és ami furcsa is lenne, ha nem lenne. Hozzátartozik a szakkollégiumi működéshez, ha úgy tetszik, az ethoszhoz. Időnként az embernek lenne igénye valami nyugalomra, hogy ha valamit eldöntünk, az legyen úgy, és ne kelljen újra és újra elővenni. Nyilván ez minden szervezetben előfordul, de talán más szervezetekben nagyobb a status quo presztízse, itt a Bibóban soha nem volt az. Mindig az újradefiniálás, újrafogalmazás iránti igény, ez szerintem állandó. Amit az elmúlt években láttam a koliban, illetve amit az előző hetekben láttam frissen megválasztott igazgatóként, az abszolút alátámasztja ezt.
Ami változott, hogy ezzel együtt sokkal profibb és kiterjedtebb a Bibó működése. Akár a választmány, akár a közgyűlés működése, de az egész közösségi életnek a szervezése sokkal gazdagabb és sokszínűbb. Sokkal jobban ki vannak találva, be vannak járatva a dolgok. Lehet, hogy az idő változtatja meg az emlékeimet, de nem emlékszem, hogy ennyi minden történt volna, ennyire kiterjedt munkamegosztás lett volna. Amikor bibós voltam, nem voltak műhelyek, nem voltak stábok, csak a választmány, az igazgató, a nevelőtanárok, meg volt egy adminisztrátor. Egyébként nem volt megoldva intézményesen, hogy a kolisok a szakmai munkájukban támogatást kapjanak, és az sem, hogyan vonjuk be az embereket a közösségi munkába például a stábokon keresztül. Közelről nézve ez valamennyire új élmény, mert az elmúlt években oktatóként, műhelyvezetési tagként nyilván tapasztaltam ezt, de azért így testközelből nem láttam ezt működni.
K.A.: Mi motivált az igazgatói pozícióra való pályázásra?
F.J.: Ez egy hosszú történet, már többször felvetődött az elmúlt években, hogy legyek igazgató. Én ezt mindig elhárítottam. Nem éreztem magam késznek rá, nem éreztem azt, hogy itt az idő. Ez igazából most jött el, tényleg egy folyamat volt, benne volt Andris (Milánkovich András korábbi igazgató – a szerk.) korábbi megkeresése, a dékánnal való beszélgetések, olyan emberek visszajelzése, akik közelebbről vagy távolabbról, de rálátnak a Bibó életére. Most éreztem azt, hogy a tapasztalataim, az élethelyzetem miatt tényleg abban az helyzetben vagyok, hogy ezt jó szívvel el tudom fogadni.
K.A.: Szakkollégista korodban sokféle tisztséget betöltöttél, voltál választmányi tag, később műhelyvezető, kurzusoktató is. Milyen érzés volt ezúttal egy ilyen komoly választott tisztségre pályázni?
F.J.: Nyilván persze izgultam, nem nagyon tudtam belőni az esélyeket. Nem igazán volt információm, amibe valószínűleg a járványhelyzet is belejátszott, hogy pont azok a személyes találkozások, amik élő kapcsolatot tudtak volna teremteni ebben az időszakban a szakkollégisták és köztem, nem tudtak megvalósulni. Valószínűleg, ha nem lett volna járvány, akkor ez kicsit közvetlenebb.
A másik, hogy ez egy nagyon érdekes ív volt, hogy ennyi szerep után most egy teljesen új szerepkör jön, ami bizonyos szempontból a legszorosabb, leginkább felelősségteljes kapcsolat, ami eddig köztem meg a Bibó között volt. Ez minőségileg más, eddig sem szakkollégistaként, választmányi tagként, kurzusvezetőként, műhelyvezetőségi tagként nem volt ilyen szoros és felelősségteljes feladatom a Bibóban. Kíváncsi vagyok, hogy az összes szerepkör egymáshoz hogyan fog viszonyulni, hogyan fogok erre visszaemlékezni később.
K.A.: A megválasztásod folyamata kivételes volt, hiszen – a járvány miatt – a kollégium történetében először online zajlott. Szerinted milyen hatással van a kollégiumra az online működés, milyen szereped lehet a közösség egyben tartásában?
F.J.: Egészen biztosan van szerepem ebben igazgatóként, azzal együtt, hogy a kollégium szerintem egész jól reagál erre a helyzetre. Megkockáztatom, hogy az általam ismert közösségek közül az egyik legerősebb és életképesebb választ produkálja a Bibó, legalábbis nekem úgy tűnik. Nagyon sok ötletet dobnak fel emberek, a közösség maga, ami pont azt szolgálja, hogy a közösség működjön továbbra is.
Minden tisztségviselőnek, az igazgatónak is az a felelőssége, hogy figyelemmel kövesse az eseményeket, és ha az emberek elfáradnak, akkor ő maga is kezdeményezzen, vagy finoman ösztönözze a többieket arra, hogy ők maguk ezt megtegyék.
K.A.: Az igazgatói pályázatod egyik eleme a kollégium kapcsolatának erősítése a Karral. Mit gondolsz, mi az, ami ezt elősegítheti, mi a szerepe a Bibónak a Kar életén belül?
F.J.: Azt a fajta szerepet, amit minden erős, kisebb közösség be tud tölteni egy nagyobb közösségben, ami maga is folyamatosan változik, és ami előtt kihívások vannak szakmailag és közösségileg is. Amiről az elején is beszéltünk, hogy folyamatos újradefiniálás van, az picit a karra meg az egyetemre is igaz.
Ez az egyetemi gondolatnak is egy fontos eleme, hogy azok a kisebb közösségek, amik alkotják a nagyobbat, hozzáadják ehhez a magukét.
Azok a kihívások, amik előtt a kar meg az egyetem áll, például a járvány miatt, hogy új dolgokat kell kipróbálni, kísérletezni, akár a tudományos munkában, ezek pont olyan kihívások, – és itt főleg az oktatásmódszertanra gondolok -, amiben a Bibó kifejezetten erős a műhelymunka, az egyeteminél jóval kisebb szemináriumi, kurzus, jogesetmegoldó csoportok miatt. Előtérbe kerültek az elmúlt években a különböző perbeszédversenyek, ezeknek a Bibóban is nagy hagyománya van, és a bibós műhelyrendszer szerintem kifejezetten alkalmas arra, hogy erre jól felkészítse az embereket.
Bibósok az elmúlt évek alapján elég jó eredményeket érnek el ebben, tehát szerintem amikor a kar meg az egyetem folyamatosan újradefiniálja magát, akkor a Bibónak az a feladata, hogy azokat az eredményeket, ötleteket, és kezdeményezéseket, amiket pusztán a működése miatt folyamatosan termel ki magából, azt ne csak saját maga fejlesztésére használja fel, hanem tolja be az asztal közepére. Van szerintem annyi értékünk, hogy ezt meg tudjuk osztani az egész karral meg az egyetemmel. Ez nem egy nulla összegű játszma, ebből mi is tudunk profitálni, új impulzusokat kapni olyan egyetemi, kari közösségektől, amelyekkel esetleg nem voltunk eddig kapcsolatban, vagy fel sem tűnt, hogy azok tudnak valamit nyújtani nekünk is.
K.A.: Az igazgatói megbízatásod 5 évre szól. Állítottál olyan feltételt, ami, ha teljesül, elégedetten fogsz visszanézni öt év múlva az igazgatói pályafutásodra?
F.J.: Nem igazán gondoltam konkrét dologra. Azok a célkitűzések, amiket a programomban állítottam, hosszabb távra szólnak. Nem biztos, hogy nagyon könnyű melléjük egyértelmű sikerkritériumokat állítani. Ilyen akár a karral való kapcsolatnak az erősítése, a műhelyrendszer újragondolása, a műhelyek szerepének mélyítése. Most is zajlik egy Tanulmányi Szabályzat reform a jogászoknál. Ez nem is csak rajtam múlik, és tőlem függetlenül is elindult.
Általában a tanításban azt szoktam magamtól kérdezni, mikor jó egy óra, egy szeminárium? Ez is egy nehéz kérdés, nehéz egyértelmű sikerkritériumot állítani, mert, hogy egy diák miként profitál az én tanításomból, az lehet még évek kérdése. Lehet, hogy azután fog megtörténni, hogy már végzett, elkezd dolgozni, és ugye hozzám az információ vagy visszajön vagy nem, de inkább nem.Általános gondja a felsőoktatásnak, hogyan lehet mérni a hatékonyságát.
Ezért azt találtam ki magamnak az elmúlt években – 12 éve vagyok főállású oktatója a karnak -, hogy ha én jól érzem magam az órán, akkor valószínűleg nincs nagy gond.
Nyilván ez egy kicsit önhitt megközelítés, mert magamat állítom a középpontba, ha én jól érzem magam, akkor mindenki jól érzi magát. Ez nem egy támadhatatlan álláspont, de azt is gondolom, hogy van annyi önreflexióm, és figyelek annyira a tanítványaimra, hogy azt észreveszem, ha valami nagy baj van. Tehát amit csinálok, ha az rossz, annak szoktak jelei lenni. Például az is, hogy én magam is rossznak érzem és unom magamat. Az elég kellemetlen, amikor az ember úgy tart órát, hogy saját magát unja.
Ebből az analógiából azt veszem le, hogy amikor úgy jövök be reggel a kollégiumba, úgy csatlakozom be egy online meetingbe, hogy várom, amellett, hogy ez a munkám és úgy érzem, hogy szeretem csinálni, előre tudunk lépni, akkor rendben lesz. Ha ez az érzés fennmarad az öt év alatt, akkor azt gondolom, hogy elégedett lehetek.
Ez szubjektív, nyilván emellé kellenek olyan kontroll-mechanizmusok, amiket a Bibó szervezete biztosít.
Szükséges, hogy évente ránézzünk arra, hogy indultunk neki a feladatoknak, erre év végén ki kell térni. Én abban bízom, hogy a kérdezés-válaszolás-beszámolás mechanizmusok – amiben én közjogászként is elég erőteljesen hiszek – a szubjektív jóérzés mellé beviszik az objektív elemet.
A bibósokban azért ilyen szempontból lehet bízni, az igazgatói vita és a közgyűlés is szerintem abba az irányba mutat, hogy a bibósok szeretnek kérdezni. Nem hiszem, hogy nagyon könnyen meg lehet úszni, ha az ember csak lebeg. Ilyen szempontból nem ígérkezik egy nyugdíjas állásnak, és ez jó.
K.A.: Mit jelent neked a Bibó három szóban?
F.J.: Az első szó, ami eszembe jut, az maga a Ménesi, a Ménesi út. Ami azt jelzi, hogy ez tulajdonképpen – lehet, hogy banálisan hangzik – egy hely, ahol az ember jó esetben otthon érzi magát, ahova kicsit hazamegy, és ami egy helyszín, ahol rengeteg minden történik és az én életemben is rengeteg minden történt. Nem tudtam soha úgy elmenni akár csak a Bartók Béla úton a Móricz vagy a Himfy lépcső előtt, hogy ne jutott volna eszembe, hogy itt kell felmenni a Bibóba. Ezt szerintem a Ménesi elég jól jelképezi.
A másik szó, ami nagyon jellemző, amivel kezdtük az interjút, az újradefiniálás. A folyamatos változás, amiről az elején is sokat beszéltem, az, ami szerintem elválaszthatatlan a Bibónak a gondolatától.
A harmadik szó, ami még jellemző, és talán az előző kettőben nincsen benne, hogy
a folyamatos változás mellett van egyfajta hagyomány, örökség, amit a névadónk, Bibó István is jelképez.
Persze, folyamatos újradefiniálás, kétségek, reformok vannak, váltakoznak az emberek – bibósok jönnek, bibósok mennek -, de szerintem az egész eszmeiség alap. Az ad egyfajta fogodzót, a hagyomány az, ami ebben az egészben a stabilitást adja.